Sültpaprika saláta

Apai ágon erdélyi családból származom, így nyáron kötelező elem volt az asztalon a sültpaprika-saláta. Nagyanyám húsos zöldpaprikából készítette, csak olajat és ecetet tett rá, de anyukám már fokhagymával is ízesítette, én is inkább így szeretem. Most nem zöld, hanem piros kaliforniai paprikából készítettem, így édesebb az íze, ezért mehet bele kicsit több ecet is.

Recept

8-10 nagy, húsos zöld- vagy kaliforniai paprika

fokhagyma ízlés szerint (nálam 2-3 gerezd)

olaj (általában olíva)

ecet (egy-két evőkanál, lehet sima, balzsam, vagy borecet is)

só

A paprikát tepsire rakom, és jó forró, 200 fokra előmelegített sütőben addig sütöm, amíg a héja barnulni-feketedni kezd. Ekkor a tepsibe a kézfejemről kevés vizet spriccelek, lefedem folpackkal/alufóliával, és 15 percig így hagyom. Be lehet tenni olyan nejlonzacskóba is, ami bírja a hőt, és ott pihentetni. Negyed óra elteltével a paprikák héját lehúzom, kiszedem a csumájukat, tetszőlegesen felcsíkozom (én félbe-negyedbe szoktam). A paprikát lapos tálba vagy zárható műanyag dobozba teszem, sózom, megszórom a felszeletelt fokhagymával, meglocsolom az ecettel és annyi olajat öntök rá, hogy épp ellepje (ezért teszem lapos edénybe, hogy ne kelljen nagyon sok olaj). Kicsit összeforgatom, és ha már kihűlt, a dobozt lezárom, és hűtőben érlelem a salátát. Mielőtt ennénk, legalább fél órával előbb kiveszem a hűtőből, hogy kicsit felmelegedjen. Ha valakinek ez így túl egyszerű, tálalásnál meg lehet hinteni elmorzsolt fetával, netán kecskesajttal, de akár egy csokor felaprított petrezselyemmel is. Érdemes jó sokat csinálni belőle, mert nagyon eteti magát.

Az írás eredetileg a Bezzeganyán jelent meg.

Erdélyi rakott káposzta

Ma nem mentem dolgozni, mert itt a hegy tetején a hó elzárt minket a külvilágtól. Hiába mondtam Attilának pénteken, hogy cserélje le a nyári gumit, nem hallgatott rám, most meg nagy fogadkozás közepette mehetett le a tükörjégen a gumishoz. Szeret veszélyesen élni, de mindegy.
A táj gyönyörű, tiszta karácsonyi hangulatba is kerültem, ez pedig egyenes utat jelent a konyhai tevékenykedéshez.

Mivel jó hideg van, és nálunk így téltájban egyre gyakrabban kerülnek elő a savanyú káposztás ételek, rakott káposztát csináltam, a hagyományos családi recept alapján. Szerencsére ezeknek az ételeknek az egész család nagy rajongója.

Nézegettem a weben a recepteket és majdnem mindegyik írja, hogy főtt tojást kell beletenni, na nálunk ez nem szokás. Ellenben sok hússal és káposztával, kolbásszal, sok tejföllel és kevés rizzsel készítjük.

Mindig túlméretes adagot készítek, mert köztudott, hogy a káposztás ételek felmelegítve még jobbak, mint frissen.

Recept

80 dkg darált sertéshús
1.5 kg savanyú káposzta
1 nagy fej hagyma
15-20 dkg jóféle szárazkolbász
3 gerezd fokhagyma
pirospaprika
frissen őrölt feketebors
15 dkg főtt rizs
10 dkg kolozsvári húsos füstölt szalonna
4-5 dl tejföl

Olajon megpirítom a hagymát, rádobom a darált húst, a felkarikázott kolbászt, a felaprított fokhagymát és fehéredésig sütöm. Amikor levet enged, megpaprikázom, sózom, borsozom, puhára főzöm. Ha kész, belekeverem a rizst. (Nem árt, ha van egy kis szaftja, amit a rizs felszívhat). A savanyú káposztát kimosom és kinyomkodom ha túl savanyú, és egy kis víz hozzáadásával 20 percig párolom. Ha mindent előkészítettem, következik az étel összeállítása.
Egy nagy tepsit vékonyan kiolajozok, ha olyanom van, meghintem zsemlemorzsával. A káposzta felét a tepsibe terítem, ráteszem a rizses-húsos masszát és beborítom a káposzta másik felével. Jó vastagon megkenem tejföllel a tetejét, vékony szalonna-szeletkéket teszek rá és előmelegített sütőben kb. egy óra alatt megsütöm. Akkor jó, ha a tejfölt beszívta és a szalonna pörcösre sült. Tálalásnál jó friss fehérkenyeret és további tejfölt kínálok hozzá. Száraz fehérbor, vagy abból készült fröccs illik hozzá.

Mivel nem hagyhattam veszendőbe menni a drága időt, készült egy csokitorta is, amiről azonban holnap fogok írni.

VKF X. -Folytatásos regény a marhahúslevesről

Apai ágon székely, anyai ágon osztrák-zsidó és somogyi családból származom, ez az olvasztótégely határozta meg ízlésemet az étkezésben is. Minden ágban volt egy-két konyhabolond, így nem csoda, hogy én is azzá lettem.

Anyai dédnagyanyám – anyukám elbeszélése alapján- igazi polgári konyhát vitt, melyben nagyapám kérésére gyakran került marhahús és vadhús az asztalra, ( vadas, zsemlegombóc, libamáj, marhahúsleves, fánk, bejgli, kaisersmarni stb.) ezt a hagyományt követve írtam meg ezt a kis történetet, nem kisebbítve persze az apai ág érdemeit. Anyai nagyanyám somogyi szegény család szülötte – ehhez képest az élet humoros, mert Gazdagnak hívták- nagymestere volt a szegényételeknek: a dödöllének, cicegének, pörkölteknek, és az igazi házi süteményeknek, pogácsáknak, melyek elkészítésében gyakran kérte segítségemet. Borsos tokánya, paprikás szaftban sütött húsa még ma is kellemes emlékeket idéz fel.

Apai ágról került az asztalra az erdélyi töltött káposzta sok füstölt hússal, paprika nélkül, a padlizsánkrém, a sültpaprika-saláta, puliszka, öntött saláta, maszlina és egyéb finomságok. A savanykás ízek szeretete biztos tőlük származik. (Egy darabig nem szerettem, mert nagyanyám egyszer a fejemre öntött egy fazék ecetes bablevest, aminek „illatát” három napig éreztem a hajamon…). Érdekes, hogy süteményeket apai nagyanyám egyáltalán nem készített.

Akitől a gasztronómia szeretete rám is átszállt, az édesapám, aki sajnos már nincs köztünk. Mániákusan gyűjtötte a szakácskönyveket, a Magyar Konyha számait, ezt a gyűjteményt én örököltem meg, jelenleg kb. 180 darabos a kiskönyvtáram. Ritkábban ragadott fakanalat, de akkor mindig valami különlegességet alkotott (bánkódott is nagyanyám a sok mosatlan láttán….), viszont amikor napközis lettem és rossz volt a menza, ő főzött rám és a barátnőmre.
Foglalkozása folytán gyakran járt külföldre, ahonnan mindig hozott egzotikus fűszereket, hűtőtáskában bélszínt, gyümölcsöket és egyéb finomságokat. A legjobb az volt, amikor karácsonykor érett, finom görögdinnyét ettünk jóvoltából, amit szintén külföldről szerzett be.

Az ő elméleti tudását anyukám valósította meg a konyhában, aki remekül főz, mind a mai napig gyakran cserélünk eszmét receptekről. Hét-nyolc éves voltam, amikor közösen indultunk a Keleti Károly utcai Fondue-bár főzőversenyén egy töltött pulykamell-roláddal, amivel el is nyertük az első díjat.

Karácsonykor mindig ment a vita, hogy mit főzzünk, mert minden alkalommal új receptet kellett kitalálni, a szakács és a közönsége örömére. Szerencsére nem volt senki válogatós, úgyhogy lehetett hal, vad, kacsa, liba és minden egyéb.
Ahogy felnőttem és a nagyszülők elmentek, az én szerepem a torták és aprósütemények elkészítése lett, majd amikor elköltöztem otthonról, én is teljes értékű „szakácsként” vetettem bele magam a konyhai munkába.

Fentiekből talán látszik, számos olyan étel van, ami családi kedvenc, de a marhahúslevest választottam, mert számomra az idézi vissza leginkább az otthon melegét. Ezt a levest mi csak nagy méretekben készítjük, mert így érdemes, és még sok más finomság készíthető belőle.

A post címe folytatásos regény, mert ennek az ételnek a maradékát sokféleképpen hasznosítottuk, ezt fogom megírni a X. VKF-re.


Recept

Szép darab marhafartő (kb. 1,2 kg)
2-3 velőscsont (most három, tenyérnyi, csontos marhaoldalas volt benne)
2 közepes vöröshagyma
4 gerezd fokhagyma
4-5 fehérrépa
6-7 sárgarépa
negyed fej kelkáposzta
közepes zellergumó
fél karalábé (nem szeretem, ezért kimaradt)
egy zöldpaprika
15-20 szem feketebors
2 cm-es gyömbér
5 szem szegfűszeg
késhegynyi sáfrány
2 kisebb babérlevél
kb 10 szem köménymag
só, csipet cukor

Először is, előveszem a kb. 15 literes lábosomat. Belerakom a húst és a csontot (a velőscsont végeit sóba szoktam mártani, hogy a velő ne folyjon ki) , beleszórom a feketeborsot, gyömbért, köményt, babérlevelet, fokhagymát, a félbevágott vöröshagymát beleszúrva a szegfűszeget, és felöntöm annyi vízzel, amennyi jól ellepi. Forrásig hevítem lassú tűzön, még fél órát fő így, aztán hozzáadom a hosszában negyedekre vágott gyökérzöldséget, a kisebb darabokra vágott zellert, a kelt, a paprikát, sózom (inkább többször utánasózom, nehogy túl sokat tegyek bele), csipet cukrot teszek bele, hogy kihozza az ízeket, színezem a sáfránnyal és lassú gyöngyöző forralással készre főzöm (kb. 3 óra).Lehabozni nem szoktam, mert ettől még nem lesz zavaros. Családi szokás szerint cérnametélttel tálalom, amit külön lábosban, a levesből kimert húslevesben főzök ki. Előtte persze megesszük a velőt fokhagymás pirítóson. És hogy mi készül még belőle? Folytatás következik…